1. Fejezet - Minden megváltozik

Az életem fenekestől felfordult. Nyugodtan éldegéltem Washingtonban a szüleimmel a kertes házunkban. Mint minden normális tinédzser lány jártam pizsamapartikra a barátnőimhez. Pletyiztünk, kifestettük egymás körmét, magazinokból vágtunk ki pasikról képeket és így állítottuk össze a tökéletes srácot.

Ha elmentünk a városba mindig vittünk magunkkal napszemüveget is, hogy zavartalanul nézegethessük a fiúkat. Mindamellett benne voltam a pom-pom csapatban. Nem igazán szerettem és nem is én voltam benne a legjobb. De mivel lányokat nem válogattak be a kosárcsapatba, ezért kénytelen voltam ezt a megoldást választani, hogy levezessem a fölösleges energiáimat. Szóval biztosan állíthatom, hogy az életem tökéletes..volt, míg egy márciusi napon ki nem derült, hogy az édesanyám rákos. Először reméltem, hogy ez csak valami morbid vicc. De megláttam a szemükben, amit nem tudok sem megmagyarázni sem leírni, de tudtam, hogy nem viccelnek.
Mikor felfogtam csupán egy szóra tudtam gondolni: NEM.

Nem veszíthetem el az édesanyámat!

Nem veszíthetem el az egyik legbiztosabb támpontot az életemben!

A kapcsolatom a szüleimmel nagyon erős. A legeslegjobb barátaim. Mindent meg tudok velük beszélni, bárhol és bármikor. De a betegség közbeszólt, ekkor még csak 16 voltam.

Természetesen mindenben anya mellet álltunk. Együtt jártunk különböző kivizsgálásokra, amelyeknek a nevére már nem is emlékszem. De nem csak otthon történtek változások hanem a suliban is, és a baráti körben, ahol, mint kiderült egyetlen igaz barátom sem volt. Minden azzal kezdődött, hogy nem mondtam el semmit sem. A tudatalattim valószínűleg sejtette, hogy a pom-pom válogatáson kialakult kapcsolatok nem hordoznak magukban igazi, mély baráti érzéseket. Kidobtak a csapatból. Ennek egyik oka az előbb említett szótlanság volt. A másik, hogy levágattattam, vagyis először levágtam magamnak a hajam. Szolidaritásból az anyám iránt. Mindkettőnknek hosszú barna haja volt. Ha ketten tartottunk egy csajos estét, vagy ha anyának olyan kedve volt, mintha 5 éves lennék fésülgette a hajam. Neki a kemoterápia miatt kihullott a haja, így én is levágtam a sajátom. Fodrász tapasztalatok híján valami köpedelem lett. Így Juan, a csodás fodrászunk, aki nem utolsó sorban meleg, megigazított, az ő szavaival élve " a barbár módon elcseszett hajamat".

Így a suliban barátok nélkül maradtam. Hisz köztudott, hogy az élszurkoló lányok mindenkit elmarnak maguk mellől, akik nem viselik azt az egyenruhát amit ők. Számkivetett lettem egy szemhunyásnyi idő alatt abban a "világban" amelyet én teremtettem magamnak.

Anyukám a betegség ködén keresztül is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Persze apával, anya kórházi ágya mellett kisilabizáltuk a témát. Arra a döntésre jutottak, hogy Vanessa és a sleppje ( az én állítólagos barátnőim) csupán szar kurvák. A bennem tomboló ideg, neheztelés, szorongás és félelem a magánytól egyből eltűnt. A szüleim szemébe nézve láttam a belém vetett bizalmukat. Megnyugtatott a tudat, hogy bárhová sodor az élet, a szüleim ott lesznek velem. Azonban a rák közbeszólt, anyukám állapota egyre jobban romlott. Dr. Jenkins, az onkológus feladta. Az egyik egyetemi barátjával megbeszélve a dolgot, úgy gondolták anyának jót tenne egy kis levegő változás. Amúgy jó, hogy szóltak! Persze, mikor a felháborodásomnak hangot adtam, az orvosoktól meglepődött, míg a szüleimtől bosszankodó pillantást kaptam. Persze, arra is hivatkoztak, hogy ahová anyának mennie kellene, ott sokkal jobb ellátásban részesülne, mivel az ottani kórház onkológia része sokkal fejlettebb, mint itt Washingtonban. És ez a hely nem más, mint az angyalok városa, Los Angeles.

Anya tekintete hirtelen felcsillant az örömtől és a boldogságtól, majd eszébe jutott az, ami itt van. A családja, a barátai, a kollégái, a virágüzlet és minden ember akivel ebben a városban kapcsoltba került. De a biztosabb jövő ígéretében aláírta az áthelyezéséről szóló nyilatkozatot. Édesanyám továbbra is kórházban maradt. Apával hazamentünk. Kérvényezte az áthelyezését a cégtől. Mialatt ő telefonált, elkezdtem bepakolni minden érzelem nélkül. Mint egy robot dobáltam befelé a holmijaimat a dobozba. Megvolt a saját logaritmusa a pakolásnak: dob, mikor tele van hajt, ragaszt, arrébb rúg majd új doboz. És mindezt addig míg 16 év emléke 6 dobozba nem került. Nem gondoltam arra, hogy elmegyek onnan ahonnan születtem vagy, hogy új közösségbe kerülök. Még arra sem, hogy az ország másik felére költözünk. Csak arra, hogy lehet, hogy anya ott jobban lesz. Ez augusztus elején történt, most augusztus 26-a van, három nappal a szülinapom előtt. Ez az a nap, mikor magam mögött hagyok mindent.

Ez vagyok én Zoe Browne és ez az én életem, ami még koránt sem ért véget. Sőt, még csak most kezdődik.

Egy új élet vár és, hogy ezt elérjem a 66-os úton száguldunk egyenesen L.A. felé.

6. Fejezet - A pokol neve.: I.S.K.O.L.A.

*Kyle szemszög*

Vasárnap éjszaka 23:45.
Hogy honnan tudom mind ezt anélkül, hogy ránéznék az órára?
A vasúti sínek mellett lakom a testvéreimmel együtt. Lassan másfél éve lakunk itt. Az éjszakai vonatjáratok menetidejét kívülről tudom. Hála a sok ébren töltött éjszakának, amit csakis a Vasúti Társaságnak köszönhetek. Na meg a növekvő bűntudatomnak.
Pénz hiányában egy olcsó motelszobára futotta számunkra. Mindenkiben felmerülhet a kérdés: Merre vannak a szüleik?
Fogalmam sincs.
Édesapám a hadseregben szolgált, hősi halált halt a hazájáért. Az anyám.....ha nevezhetjük így, beadott minket egy árvaházba. Ekkor még csupán 10 éves voltam. A kis tesóim akik nem utolsó sorban ikrek, 4 évesek lehettek. Egészen 16 éves koromig bírtam az árvaház áporodott levegőjét, bezártságát. Eljöttem onnan Daisy-vel és Mikey-val.
Így kötöttünk ki a vasútállomás mellett. Ilyenkor, amikor ébren vagyok hála a vonatoknak, azon gondolkodom, hogy Daisyéket ott kellett volna hagynom. Nem azért mert nem akarok róluk gondoskodni. Hanem azért, mert nem akarom őket nyomorban felnevelni. Biztos sokan vannak még így, az enyémhez hasonló helyzetben. Ők biztosan értik milyen az a fájdalom, ami abból következik, hogy a szeretteinek nem tudja megadni mindazt, amit szeretne és amire szükségük van. A megélhetésünkért postás, felszolgáló, és pultos vagyok egy bárban. De néha még ez is kevés. Főleg így, hogy már ők is iskolába járnak, meg én is. Sőt valamint, bármily hihetetlen is, ennünk is kell. A számlák fizetéséről már ne is beszéljünk. Nagy nehezen visszaaludtam.
Álmomban egy barna, rövid hajú, csípős nyelvű kis tündérrel találkoztam. Meg szerettem volna ölelni őt, ám eltűnt. Ekkor ébredtem fel.
Gyorsan felöltöztem és elindultam a közeli kis boltba.
Daisynek Hercegnős, míg Mikeynak Bosszúállós gabonapelyhet kellett vennem. Én magam csak mixben tolom. Vettem tejet, kenyeret, felvágottat no meg alufóliát.
A kicsi tragaccsal hazaszáguldoztam, persze ha az 50 Km/h nevezhető száguldásnak. Beléptem az ajtón, a kulcsomat pedig az erre fent tartott hamutartóba dobtam. A kaját lepakoltam a szegényesen berendezett konyhába.
6 óra.
Még volt fél órám arra, hogy felkeltsem a srácokat.
Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem, megmosakodtam. Halkan beléptem a kölykök szobájába, és először Daisyhez mentem.
-Daisy!-suttogtam a fülébe.-Ideje felkelni!
-Menj innen!-morogta és átfordult a másik oldalára.
Hagytam még egy kicsit pihenni, hisz ez a szokása. Hiába szólok neki, ő még fetreng, egészen addig, míg Mikey ki nem kászálódik az ágyából.
-Mikey!-mondtam, és gyengéden megrázogattam a mellkasát.
-Aaaaa...csak 5 percet Kyle.-ezzel a mondattal át is fordult a másik oldalára.
-Hát ezt nem hiszem el!-motyogtam és felálltam az ágya mellől.-Skacok!-mondtam, már az ajtóból.-Ez az első iskola nap, nehogy elkéssetek.-de ez sem hatotta meg őket. Persze megértem őket.-Megvettem a müzliket.-mondtam és kiléptem a szobából. Az ajtórésen keresztül hallottam, amint elkezdtek készülődni. Nem tudom eldönteni, melyik hatotta meg őket jobban. Az, hogy van müzli, vagy az, hogy nem egészen egy óra múlva már a suliban lesznek?
Kiöntöttem nekik a müzlit a saját megszokott táljaikba, amit egyből bekebeleztek. Elmosogattam, ők pedig bementek a fürdőbe megmosakodni.
-Kyle!!!!-kiáltott Daisy. Fejvesztve rohantam befelé.
-Ki esett el?-kérdeztem rémülten. Nálunk a családi balesetek mindennaposak voltak.
-Befonod a hajam?-kérdezte Daisy, azokkal a nagy, barna szemeivel.
-Te is tudod, hogy nem tudok fonni.-vontam meg a vállam magatehetetlenül.
-Naaa próbáld meg az én kedvemért!
Hatalmas nevetések, és fájdalmas kiabálások után elkezdtem befonni a haját. A nagy koncentráció közben észre sem vettem, mit csinál az öcsém. Elkezdte bezselézni a haját elég ramaty egy módon, így mnég az ő haját is kezelésbe kellett vennem.
-Biztos Grace-nek akarsz tetszeni.-súgta meg bizalmasan Daisy, majd felkuncogott.
Miután a skacok készen lettek, beültünk a kocsiba és elindultunk az iskola felé.
Énekeltünk, Mikeyék pedig táncoltak, már amennyire a gyerek ülésben ez lehetséges.
-Gyerünk, el ne késsetek...Na gyerünk egy nagy ölelést.-a nyakamba borultak.
Utána néztem a két kis virgonc után, és csak remélni mertem, hogy minden jól van így,  hogy nem döntöttem rosszul afelől, hogy teljes állású apának vállalkozom.
Épp elindultam vissza a kocsimhoz, amikor a tanítújukba botlottam..szó szerint.
-Óó elnézést!-lehajoltam a mappái után, és visszadtam a kezébe.-Akkor..majd a szülői értekezleten találkozunk Mrs. Peters!-és próbáltam menekülni.
-Óóó, várjon Mr.Wilson!-a Francba! Nagy F-fel.-Most is lenne egy kis tájékoztató a szülőknek...és a.. khm..hozzátartozóknak.
-Tudja.. tényleg igazán szívesen maradnék..de nekem is iskolába kell mennem.....
-Hát nem elég fontos Önnek a húga és az öccse jövője?!
- De..de fontos.
Így maradtam még egy fél órát a negyedikesek tantermében, és mindehhez jó pofát kellett vágnom.
Hadd ne említsem, hogy lekéstem a tanévnyitónkat, így az utam egyenesen az igazgatói vezetett.
A suli folyosója egy áthatolhatatlan dzsungellé változott a tanévnyitó után. Szerencsémre a szekrényekhez érve ritkultak az emberek, így szabad utam volt.
-Szeeeeevaaa Kyle!-harsant fel mögöttem az egyik haverom kiáltása. Jeremyé vagy Jasoné.
A döntésemet az nehezítette, hogy ők ikrek. Ha tavalyhoz képest nem változott a szokásuk, akkor Jeremy karkötőt visel, Jason pedig egy fa nyakláncot. Gyorsan leellenőriztem.
Nyaklánc.
Oké, akkor Jason köszönt.
-Szeva Jason.-köszöntem neki vissza vigyorogva.
-Beégtél! Jeremy vagyok, Jasonnel cseréltünk.-nevetett fel.
-Na akkor kapjatok be!-válaszoltam nevetve.
-Egy kicsit elkéstél, nem gondolod?
-De, ezért is megyek az dirihez.
-Pedig van egy új csaj! Ha láttad volna mennyire jól nézett ki. Hmm...kifejezetten jó fejnek tűnik.-kezdte el. Nem igazán figyeltem rá. Én csak arra a lányra tudtam gondolni, akivel a kórházban találkoztam.
Tök abszurd dolog, hogy én arra a lányra gondoltam akivel még csak kétszer futottam össze.
Beteges.
-Na csá haver....Hol is kezdünk?-kérdeztem.
-17!!
-Oks kösz.
-Foglaljuk a mögöttünk lévő helyet!-kiáltott még utánam.
Csak visszaintettem, és elindultam az irodába.

XXXXX

-Zoe!!!-hallottam anya hangját tompán a párnám alól.

-Menj innen!-morogtam vissza.
-Kicsim ez az első napod az új iskolában. Egyből késéssel akarsz kezdeni?
Reméltem, hogy ez egy költői kérdés volt. A válasz egyértelmű.
Simán elkésnék a suliból, ha ez azt jelentené, hogy aludhatok még 5 vagy 10 percet.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból és felöltöztem. Megreggeliztem, mosakodtam és hivatalosan is késznek nyilvánítottam magam.
-Oké mehetünk!-kiabáltam be a konyhába.
Valamivel fél órával korábban érkeztünk meg a sulihoz, mivel még anyáéknak beszélni kellett a dirivel.
Mint kiderült ki kellett volna nyalnom magam, de mivel semmi értesítést nem kaptunk így a fehér Converse-m is ünneplőnek számított.
Kánikulában álltuk kint végig a műsort, a beszédet és a megannyi köszöntőt.
Annyira örültem neki, mint egy mókus az erdő tűznek. Az se szépítette a helyzeten, hogy egyedül az én szüleim voltak jelen...és ahogy körbenéztem egyedül csak ők figyeltek a tanév nyitóra.
Hatalmas piros pont nekik.
-Oké anya, szerintem mehettek.-mondtam nekik a végén.
-Vigyázz magadra!-mondta anya könnyes szemmel. A hormonok csak úgy tombolnak benne, így mindenen sír már vagy 5 napja.
-Semmi baj anya, ez nem egy tábor!-próbáltam vigasztalni.
-A legutóbbi tábornál is ezt mondtad..eltört a kezed.-válaszolt sírva.
Gratulálok Zoe, Te nyertél a 'Hogyan ríkasd meg anyudat egy másodperc alatt' című műsorban. Sok taps és hála ének.
-Apa...segíts már.-nyögtem miközben próbáltam anyát elcsendesíteni.
Nagy nehezen lenyugodott és apával hazamentek.
Körbe néztem, és szerencsére senki nem vette észre ezt a családi mély zuhanást.
Mindenki a barátaival beszélgetett.....
Úgy döntöttem nem nézem végig a hatalmas össze borulásokat, így elindultam befelé. A folyosón rengeteg ember volt. Az iskolai folyosó olyan, mint a busz. Az elejére tömörül mindenki, és hatalmas hering-partik vannak arra. De, ha áttörsz a tömegen hátul még le is feküdhetsz az ülésre. Szóval a suli nyelvére lefordítva, a szekrényeknél alig voltak. Elindultam megkeresni a szekrényemet közben pedig nézelődtem.
A sulis társaim nagy része akik a szekrényeknél tartózkodtak bele tartoztak az elit klikkbe. Vagyis focisok és pom-pom lányok voltak. Ám nem is ők ragadták meg a tekintetem hanem Ő.
Kyle.
A szekrényénél állt és beszélgetett az egyik barátjával. VAgyis gondolom, hogy a barátjával mivel nagyokat nevettek. Megálltam és pket figyeltem addig, míg Kyle sietve el nem rohant. Aztán én is elindultam. Ha valaki figyelt volna minket, az látszódott volna, hogy követem Kylet.
Ez már beteges.
A gondolataimba révedve sétáltam előre, és nem vettem észre előre a bajt.
Egyenesen, telibe nekimentem egy kinyitott szekrényajtónak.
Buuumm!
Megtörtént a becsapódás, én pedig natúrba nyomtam egy hátast.
Valószínűleg nem voltam magamnál néhány percig. Aggódó hangokat hallottam magam körül, és csak remélni mertem, hogy Kyle még nem értesült a történésekről. Meg persze azt is reméltem, hogy nincs egy fej nagyságú dudor a képemen.
-Hééé kis anyám! Jól vagy?-és két srácot láttam magam előtt, akik próbálták elrejteni a mosolyukat.
Kettőt?! Na akkor itt még baj van.
-Neeem.-nyögtem.-Kettőt látok belőled.-és visszadőltem a hűvös padlóra.
A két..vagyis egy ember felnevetett.
-Nyugalom kis anyám. Ikrek vagyunk.-mondta a bal szélső srác akinek egy fanyaklánc volt a nyakában.
-Igen?-kérdeztem vissza. Bólintottak.-Na hát akkor nincsen semmi baj.-jelentettem ki és felültem.
-Biztos, hogy jól vagy?-kérdezte az egyikük.
-Igen, megleszek köszi.-és segítettek felállni.
-Jeremy vagyok!-mutatkozott be, aki nyakláncot viselt.
-Én pedig Jason.-szólalt meg a másik.
-Én pedig Zoe.-mondtam mosolyogva és egyszerre mindhárman kezet ráztunk.  - Nagyon cink voltam?-kérdeztem.
-Háááát, legfeljebb azt mondjuk, hogy nem csípted a szekrényemet.-szólalt meg Jason.
Felnevettünk.
-Hol kezdesz?-kérdezték egyszerre.
-Öööhm..a 17-be.-mondtam miután előkerítettem a papírjaimat.
-Mi is!-kiáltottak fel egyszerre.
-Ti mindent egyszerre mondtok?-kérdeztem mosolyogva.
-Néha.-mondták...ismét egyszerre.
-Elkísérünk.-mondta Jeremy.
Aztán mindhárman elindultunk a 17 terem felé.

5. Fejezet - Újabb találkozás

* 2 nappal később, 2012.08.29.*

Lehetetlen volt aludni.
Forgolódhattam össze-vissza, az álom véletlenül sem jött a szememre. Pedig reggel fél hat volt! Olyan tökéletesen elterveztem, hogy a születésnapomon délig alszok, apáék ágyba hozzák a reggelit...erre tessék. Már három órája forgolódok, és azon agyalok miért nem tudok aludni. Valószínűleg a a belső-órám tehet az egészről. Biztos azt hiszi, hogy nekem nagyon fontos, hogy felkeljek hajnalok hajnalán.

És mivel eddig még nem tévedett...vajon mi lehet az? Hátha kapok egy kocsit...bár annak kicsi a valószínűsége.
Szó ami szó..ébren voltam. 
Elég kómásan kivánszorogtam az ágyam szélére és felhúztam a mamuszom, és felvettem egy kardigánt. Pizsamában leslattyogtam a földszintre. A pizsamám pólója magáért beszélt.

Összeállítottam az ünnepi menüt, ami jó sok palacsintából állt. Anyáéknak főztem kávét, és csináltam kakaót. Emellett volt még egy kis narancslé a hűtőben. Azonban valami még hiányzott.

És az az újság volt. 
Fogtam egy bögre kakaót és kimentem a postaládához, ami közvetlen a járda előtt állt. Belekukkantottam, az viszont üresen állt.

-Hánykor hordják itt az újságot?-tettem fel hangosan a kérdést, majd inkább befogtam. Még a végén azt hiszik, elme háborodott vagyok. A bögrémet feltettem a postaládára, én magam pedig leültem a járdára. Elkezdtem dúdolgatni.
A "dal" érdekes keveréke volt a Happy Birthday-nek a Hallelujah-nak, és Hey, Soul Sister-nek.  Miután ennek a keveréknek a létező, vagyis inkább nem létező variációit eldúdoltam, úgy döntöttem feladom és inkább újság nélkül fogyasztom el anyáékkal a reggelit. Már éppen felálltam, néhány elég hangos nyögés közepette és nyúltam a bögréért, mikor valaki megszólalt mögöttem.

-Hát ismét találkozunk.- megtorpantam. Bár ez nem az a vészjósló "ismét találkozunk" volt. Hanem az a vidám fajta. 

Egy dolog azonban nem stimmelt.

Ki mondhat nekem olyat itt L.A.-ben, hogy: Hát ismét találkozunk...?

Anya, apa: Nem.
Chris megint nem, egyrészt, mert nem tudja hol lakom, másrészt, mert neki felismertem volna a hangját. Az apja sem lehet.
Már csak egyetlen ember lehet az.....
Megfordultam és a FolyosóFaszi-val (magamban így neveztem két nap elteltével) találtam szembe magam. Biciklivel volt, amit szó szerint ledobott a földre. Táskáját, mely átívelt a válla fölött, megigazította.
-Ezt nem hiszem el.-mondtam.

-Én megmondtam.-mosolygott elégedetten.

-Reméltem, hogy tévedsz-szóltam vissza epésen.

Felnevetett, tényleg olyan szívből jövően. Nagy valószínűséggel rajtam, vagy a reagálásomon esetleg magán ezen az abszurd helyzeten.

-Tetszik a pólód!-szólt mosolyogva, és az említett tárgy felé mutatott.

Ösztönös reakcióból, lenéztem a pólómra. Persze tudtam mi van rajtam. De ez olyan, mintha azt mondják neked, hogy ne gondolj elefántra. Biztos, hogy egy hatalmas állatot látsz magad előtt, ami retteg az egértől.

Szóval lenéztem rá és megállapíthattam, ha már azt bámulom, hogy: Igen, ugyanaz az póló van rajtam amit tegnap este felvettem. 

Mikor felnéztem ő még mindig a pólót..vagy lehet, hogy a mellemet bámulta.

Így áldottam a sorsot, hogy reggel felvettem egy kardigánt. Összehúztam magamon, ami után egyből felnézett.

-Látom észrevetted, hogy a szememből is kettő van.-mondtam gúnyosan, és elindultam befelé.

-Tudod, nehéz azt nézni ami nem létezik.-szólt utánam. Magam előtt láttam a gúnyos mosolyát. Mondani akartam neki valamit, azonban az hangom elfúlt. Mi az, hogy nem létezik? 'B'-s melltartót hordok az francba is! Bár szerintem eléggé gáz lett volna, ha ezt kiabálom a házunk előtt. Így csupán megfordultam és hagytam, hogy szavak helyett a magasba emelt középső ujjam beszéljen.

Tudom, hogy ilyet nem illik, főleg nem egy idegennel. De ez többet mondott minden szónál.

-Ejnye-bejnye!-mondta komolyságot tettetve, miközben az ujjával fenyegetett.

Annyira vicces volt a látvány, hogy már én sem bírtam tovább, hátravetett fejjel nevetni kezdtem. Azért ezt én sem gondoltam volna 4 nappal ezelőtt. Eszembe nem jutott volna, hogy megismerkedek két sráccal, akik közül igazán Christ, de még őt sem teljesen ismerem. Mégis itt nevetgélek azzal a másik sráccal-a házunk előtt, egy szál pizsamában, az újságra várva-akiről semmit nem tudok. Vagyis a nevét, de az most nem sokat nyom a latba. 

Lecsendesedtünk és mereven figyelni kezdett. A tekintete mély zavarodottságot tükrözött.

-Mi az?-kérdeztem. Ettől a folytonos bámulástól zavarban voltam.

Óvatosan körbekémlelt, majd mikor megállapította, hogy nincsen veszély (de komolyan, milyen támadás érheti egy lakóparkban?) a mutató ujjával hívogatóan maga felé intett. Egyáltalán nem értettem mire jó ez a közjáték, de végül a kíváncsiságom győzött és visszakullogtam mellé.

Megálltam előtte és színpadiasan széttártam a karjaimat, hogy bökje ki mit akar. Valószínűleg értett a testbeszédemből, mivel lehajolt egészen addig míg a a szeme egy vonalba nem került az én pillantásommal.

-Te más vagy, mint a többi lány.-suttogta.

Megborzongtam a szavai hatására. Elbódultam, majd elpirultam. Miért mond nekem egyáltalán ilyeneket? Ő sem ismer engem, és én sem őt. Vagy Los Angelesben ez a divat? Hogy ismeretlen emberekhez odamegyünk és suttogunk nekik egy-két zavarba ejtő szót? Mert ezért Washingtonban feljelentik az embert!

-Khm..hát nem, tényleg nem.-suttogtam gyengén. De nem akartam, hogy lássa, néhány elsuttogott szavától zavarba jöttem-Washingtonban születtem.-tettem hozzá, és végre a szemébe mertem nézni.

Bár ne tettem volna! Azok a csodálatos mogyoró barna szemek! Meleg, Airwaves rágó illatú lehelete finoman simította végig az arcomat miután felnevetett.

-Ez mindent megmagyaráz.-súgta vissza.

Mit magyaráz meg?

Ismét fakasszemet néztünk. Ő mosolygott, és ennek hatására én is. Először erőltetetten, majd egyre természetesebben. Az ő mosolya is kiszélesedett és emiatt majdnem, mind a 32 fogát láttam. 

Felkacagtam.

Nem azért, mert rés van a fogai között (amúgy nincsen), csak teljesen zavarba jöttem, annak hatására, hogy csak bámultuk egymást. Látszott rajta, hogy nem érti min nevetek, majd mikor észrevette a pirulás nyomait az arcomon Ő maga is felnevetett.
Ezt a kis idilli hangulatot anya kirohanása törte meg.

-Sziaaaaa Kincsem!-visította, én pedig a hang irányába fordultam.

Nagyon örültem neki, hogy kiengedték anyát a kórházból. Látszott rajta, mennyire örül annak, hogy újra itthon lehet velük és, hogy nem figyeli egy szemfüles nővér sem minden léptét. Bár apáu, az anya egészsége szempontjából inkább lehetett volna Őrmesternek, mint gondoskodó férjnek nevezni.

-Boldog születésnapot!-mondta és megölelt. Megszorongatott, és össze-vissza megpuszilt.
-Képzeld ma 17 éves az egyetlen kislányom!-mondta anya boldogan Kylenak intézve a szavait. Anya eléggé nyitott ember, és neki az ilyesmi természetes. Így egyáltalán nem vett tudomást a köntös rángatásról, amivel azt próbáltam elérni, hogy maradjon csendbe.

Kyle tekintete elfelhősödött és csupán bólintott. Akármennyire nem ismertem, és az állandó idegesítései ellenére megsajnáltam. Tudni akartam mi van vele, hogy miért reagált így.

-Meghoztam az újságot.-mondta és kivette az újságot a válltáskájából és még néhány átirányított levelet is anya kezébe nyomott.

-Köszönjük fiatalember! Nincs kedve csatlakozni hozzánk reggelire?-kérdezte anya természetesen.

Ezzel csak egy bökkenő volt.

Éppen a maradék kakaót ittam ki a bögrémből, amit emiatt a kérdés miatt sikeresen félrenyeltem. Köhögtem, prüszköltem. Anya persze azt hitte, hogy ha egy hatalmasat rávág a hátamra az segít. Hát tévedett. A rám mért ütésből csak az következett, hogy a könnyeimtől semmit nem láttam. Eléggé el voltam foglalva a szemem törölgetésével, miután meghallottam Kyle hangját.

-Nem köszönöm, még ki kell hordanom az újságokat.-válaszolta csendesen.

-És utána?-kérdezte anya. Néha nem fogta fel, hogy a nem az nemet jelent.
-Nem, sajnos nem tudok csatlakozni. Várnak haza.-mondta és mosolygott. Bár ez nem az a mosoly volt, amit rövid ismeretségünk alatt oly sokszor láttam az arcán. Ez az a szomorú volt, és olyan titkolózó. Gondolom nem azért, mert elhalasztott néhány palacsintát.

Felpattant a biciklijére.

-Viszlát asszonyom! Szia.......-gondolom várta, hogy megmondjam a nevem.

-Szia.-mondtam. Nem akartam megmondani a nevem. Az ebben a helyzetben olyan végletesnek tűnt. Nem akartam, hogy azt gondolja megszabadul tőlem. Nem akartam, hogy számunkra ez legyen az utolsó találkozás. Csak remélni mertem, hogy a kíváncsisága győz a nevemmel kapcsolatban.

A kíváncsiság, ami egy újabb találkozást hordoz magában.

                                  

XXXXX 

-Ez komoly?-kérdeztem anyától, miután Kyle elment.

-Micsoda?-kérdezte ártatlanul.

-Nincs kedve csatlakozni hozzánk reggelire?-idéztem és próbáltam anya hangját leutánozni. Több-kevesebb sikerrel.

Anya csendben maradt. Valószínűleg nem értette miért akadtam ki ennyire.

-Mi van, ha Ő a los angelesi gyilkos?-kérdeztem, miközben elindultam anya után a házba.

-Zoe! Nem szabad mindenkiről a legrosszabbat feltételezni!-mondta megrovóan.

-De a legjobbat se!-vágtam vissza és bevágtattam a házba. 

-Boldog születésnapot!!-kiabálta apa. Felemelt és néhányszor megpörgetett a levegőben. Letett a földre és ő is megpuszilt néhányszor.

-Családi ölelés!-kiáltotta anya és mind a ketten közre fogtak és úgy ölelgettek.

Megható pillanat volt, és csak örülni tudtam, hogy anya ismét velünk van. Azonban a gondolataim másfelé terelődtek.

Egy srác felé. Aki a maga titokzatosságával és gyönyörű mosolyával az utóbbi két napban folyton uralta a gondolataimat. 

Kyle.....

4. Fejezet - Ismeretlen, ismeretlen hátán

-Ezt nem mondod komolyan!-visítottam fel hitetlenkedve.
Voltak ilyen kitöréseink, leginkább nekem. De mi már tudomást sem vettünk Chrisszel ha néhány döbbent, esetleg rémült tekintet ránk szegeződött.
-De! Hidd el!-válaszolt ugyanolyan kirobbanó jó kedvvel.- Két hete elsősorban tomboltam végig egy Halestorm koncertet.
-Utállak!-vágtam vissza dühösen, habár az a széles mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
Ezután a másfél órai beszélgetés után biztos voltam benne, hogy találtam egy barátot. Úgy beszélgettünk egymással, mintha már 1000 éve ismertük volna egymást.
-Amúgy..-kezdtem el lassan mialatt a kólás poharamat forgattam.-Nem tűnsz olyan nagy Halestorm rajongónak.
-Hát én se gondoltam volna rólad-vágott vissza.
Pedig hatalmas rock-zene rajongó vagyok. A régi és az újabb fajta rock dalokat is meghallgatom. És másfajta műfajok elől sem zárkózom el teljesen.
-Kérdezhetek valamit?-tette fel a kérdést hirtelen.
-Persze, nyugodtan.-válaszoltam meglepetten. Vajon mit akart kérdezni, amire engedély szükséges? 
Meg egyáltalán mit szeretne tudni még? Hiszen nagyjából mindent elmondtam neki magamról, többet tudott rólam, mint bárki más..
-Hány éves vagy?-szakította félbe gondolatmenetemet.
-Illik ilyet egy hölgytől kérdezni?-csak késleltetni szerettem volna a választ.
Na persze eszembe nem jutott, hogy hazudok neki vagy ilyesmi. Hiszen mi szégyellni valóm van a koromban? Semmi. Csak arra próbáltam rájönni, miért kérdezte ezt. Tudomásom szerint van néhány ember akinek számít, hogy a leendő partnere mennyi idős....
És akkor lelki szemeim előtt megjelent két figura. Egy agyhoz hasonló valami és egy piros szív.Gondolom az értelem és az érzelem. Volt szemük, szájuk és beszélni kezdtek.
Biztosan tetszel neki!
Micsoda feltételezés! Hisz még egy napja sem ismerik egymást!
Nem egyszer volt már olyan, hogy 1 óra után szerelmet vallottak nekünk!
Igen, de az még azelőtt volt, hogy úgy néztünk ki, mint egy vietnámi katona!
Kösz agy, én is szeretlek.Ezután a képzeltbeli harc után gyorsan válaszoltam.
-17 leszek két nap múlva.
-Hát akkor ezt veheted egy "elő-szülinapi-terülj-terülj-asztalkámnak".
-Igazán hálás vagyok! És te mennyi is vagy?-kérdeztem csak úgy mellékesen.
-19 múltam vagy négy hónapja.
-Nos akkor, 8 hónap múlva csapunk egy nagy bulit a huszadik alkalmából!
-Benne vagyok!-nevetett fel.
Még beszélgettünk egy darabig, majd ránéztem a telefonom kijelzőjére.
-Jesszus már ennyi az idő?!- körülbelül két óra múlt.-Anya már biztosan ébren van.
-Nem, ilyenkor a páciens még alszik. Kimerítő az ilyesfajta vizsgálat. Nagy a valószínűsége, hogy a mai nap további részét átaludja.-magyarázta Chris.
-Értem.-bólogatás közben arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy itt van. Ha mindezeket nem mondja el, valószínűleg észveszejtő rohanásba kezdek, és a végén én magam is az intenzíven kötöttem volna ki.
-Vegyél neki egy kis gyümölcsöt.-ajánlotta Chris.
-Tessék?-kérdeztem vissza értetlenül.
-Jót tesz a vitamin.-őszintén nem értettem, hogy miben segíthet az a néhány gyümölcs. De végül is ő tanul orvosnak, nem?!
-Jó, vegyünk egy kis mandarint.-mondtam és beálltam sorba.
Miután megvolt a gyümölcs elindultunk a kórterem felé. Csendben tettük meg az utat, miközben nézelődtem.
Elhaladtunk a gyermek osztály előtt. Az apróbbnál apróbb gyerekeket figyeltem, akik maszkban és infúzióval együtt nevetgéltek a szobájukban. Elrettentő mégis csodás látvány volt. A tudat, hogy vannak még erős emberek. És, hogy a csoda mindenhol ott lappang valamiben és valakiben. Csak irigyelni tudtam őket a pozitív gondolkodásukért, és azért, hogy még nem teljesen látták azt az elrettentő világot, ami igazából létezik.
A gondolatmenetemből egy női vinnyogás szakított ki. Egy olyan 16 éves forma lány állt a nőgyógyászat előtt és éppen egy hanyagul a falnak támaszkodó srácnak beszélt elég érdekes hanglejtésben. A srác sem tűnt többnek 18-nál.
A mai világ!-gondoltam, majd Chris felé fordultam.
-Köszönöm, hogy várakoztál velem.-mondtam és elmosolyodtam.
-Ugyan semmiség, szívesen tettem.-válaszolt.
-Akkor, gondolom találkozunk még, ha bejövök meglátogatni anyát.-kezdtem el bizonytalanul. Csak remélni mertem, hogy ő is szeretne még velem beszélgetni. Ő volt az első ember, akit megismertem ebben a városban, nem hagyhat csak úgy cserben!
-Persze..-kezdte el. Elég rosszul kezdődik.-De ha megadod a telefonszámod, hamarabb is beszélhetünk.-fejezte be szélesen mosolyogva.
-Rendben.-lediktáltam neki a telefonszámomat, és én is elmentettem az övét.
-Akkor majd beszélünk!-kiáltott utánam miután elindultam.
-Igen!-kiáltottam vissza és addig integettem, míg el nem tűnt a sarkon.
Mosolyogva fordultam előre, fel sem néztem. Ennek következtében beleütköztem valamibe. Pontosítok, valakibe.
-Jaj bocs!-kiáltottam fel, miközben magam elé emeltem a kezeimet. Nem is kell említenem, a mandarinnal teli táska kiesett a kezemből, annak tartalma pedig gyors gurulással szétszóródott a folyosó minden részén.
A srác meglepődötten rám nézett, mintha észre sem vette volna, hogy neki mentem. Hatalmas barna szemeibe nézve elvesztem. Elég merész állítás, de megtörtént. Nem szólt, semmit csak bólintott, és ismét előre fordult.
A kis bunkó fajzatja!
-Most jön az a rész mikor azt mondod: Én is sajnálom!-mondtam felháborodottan.
-Miért kérnék bocsánatot?-kérdezte azon a mély hangján. Felém fordult.
Egy másodpercre elakadt a lélegzetem. A legaranyosabb mosollyal találtam szembe magam.
Zoe! Ne feledd, te most nagyon mérges vagy!!
Tettem, amit tennem kellet.
-Mondjuk azért.-kezdtem el.-Mert úgy állsz a nőgyógyászat előtti folyosón, mint egy zsák krumpli! Haver, itt más is közlekedik.-fejeztem be a mondandómat. Leguggoltam, és elkezdtem összeszedni a szétgurult gyümölcsöket.
-Hát tudod, a kórházi szabályzat nem említette, hogy nem álldogálhatok nagy magányomban a folyosón.-mondta miközben leguggolt hozzám, és elkezdte összeszedni a gyümölcsöket.
-Nem? Pedig kellett volna.-itt érezni kell a gúnyt.
-És képzeld.-mondta mikor az utolsó mandarint is beletette a szatyorba.-Azt sem mondták, hogy minden szép rövid hajú lánynak elsőbbséget kell adni, aki az orvostanhallgatóval flörtöl.
Felálltam, és a szemébe néztem. Eléggé hátra kellett hajtanom a fejem. Durván egy fejjel volt magasabb nálam. Aztán nem tudtam nem elmosolyodni. Azt mondta, hogy szép vagyok.
Aztán. Ki flörtöl kivel?
-Bocs, de szerintem el vagy tájolva.
-Nem hiszem.-mondta vigyorogva. Milyen cukin mosolyog! -Még sosem láttam, azt a fazont olyan boldognak, mint amilyen itt volt veled a folyosón.
Micsoda beképzelt ez a srác.
-Óóó igen?! Miért te olyan gyakran jársz a nőgyógyászatra 16 éves lánnyal, hogy meg tudd állapítani, egy orvostanhallgató lelki állapotának változásait?-kérdeztem vissza. Az agyvizem már a plafont fröcskölte....
Egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, majd kirobbant belőle a nevetés.
-Jó a humorod. Ez tetszik!-mondta szélesen mosolyogva.
Belőlem is előtört egy apró kacaj. Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Én azzal a "atyámnagyonzavarbanvagyok" mosollyal. Ő pedig egy huncut, ám annál vidámabb mosollyal tekintett rám. Ilyenkor irigylem Edward Cullent. Olyan jól jönne ilyen helyzetekben, ha tudnék olvasni az emberek gondolataiban.
Ezt a ki tud aranyosabban mosolyogni a másikra helyzetet a lány megjelenése zavarta meg.
-Gyere már!-vinnyogott miközben elég alaposan végig mért. A véleménye tisztán leolvasható volt az arcáról. Én csupán látványosan felhúztam a szemöldököm. A fiú rám kacsintott, de meg sem mozdult.
-Gyere már Kyle!-sipította a kis csaj, és elindult.
-Majd még találkozunk!-mondta, és felém intett.
-Nem hiszem!-szóltam utána.
-Hidd el biztosan!-szólt vissza, csak, hogy az övé lehessen az utolsó szó.

3. Fejezet - Egy kis félreértés

Egy körülbelül 20 éves srác állt az ajtóban orvosi köpenyben.
-Hát maga meg kicsoda?-tettem fel a kérdést, nem éppen a legszebb hanglejtésben.
-Ő itt Dr. Freeman. Dr. Freeman ő itt a lányom Zoe Browne.-mondta anya, aki háttal feküdt az ajtónak.
-Micsoda?-kérdeztük egyszerre a dokival.
Az én megilletődöttségem érthető volt, az övé viszont egyáltalán nem. Úristen, remélem anya nem tartott rólam beszámolót az egész kórháznak! A doki felé fordultam.
-Ezt nem hiszem el!-fakadtam ki.-Az édesanyám rákos. Körülbelül 50% az esélye, hogy túléli. És a nagy los angelesi főmuftik ideküldenek egy kisfiút, egy tapasztalatlan dokit, hogy megvizsgálja az anyám? Na most megmondom! Azt a csövet biztos nem fogja feldugni a végbelébe!- és célzatosan az előbb birizgált táry felé mutattam.
A végét már szinte sikítottam. Teljesen kiborultam. De szerintem jogosan. Hisz ez a srác nincsen 25!!! Anya megdöbbentem feküdt még mindig az oldalán. Ha ennek vége, az előbbi kiborulásom miatt valószínűleg büntetésben leszek egy darabig. Farkasszemet néztem a dokival, akinek a tekintetében a sértettség, de ott leghátul egy kis vidámság is megcsillant. Mintha olyasmit tudna, amit én nem....és ez eléggé zavart. Ez a szempárbaj egészen addig tartott, míg fel nem tűnt a színen egy negyedik ember.
-Ő csupán orvostanhallgató.-szólalt meg az idegen. A férfi szerintem már túl volt a negyedik X-én, de elég jól tartotta magát. És vészjóslóan hasonlított a fiatal, úgynevezett "orvostanhallgatóhoz".
-Ó, hát ez igazán fantasztikus.-az éllel a hangomban üveget lehetett volna vágni.-Még hogy orvostanhallgató..-morogtam magamban.
-Üdvözlöm hölgyem! Ön biztos mrs. Browne elbűvölő lánya. Ugye?-ennél a mondtanál tudtam, hogy anya mindent elmondott rólam.
-Igen, én vagyok. Üdvözlöm, Zoe Browne..mondtam, miközben kezet ráztam vele. A tekintetem a srácra siklott. A sarokban állt zsebre dugott kézzel, és mereven a földet tanulmányozta. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felnézett és elmosolyodott. Minta ezzel a mosollyal a nyakamon lévő hurkot teljesen megrántotta volna. Tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy teljesen felsültem. Felvetett fejjel álltam a pillantását.
Az öreg doki követte a pillantásomat és magyarázni kezdett.
-Én magam Dr. Freeman vagyok. Az édesanyja kezelőorvosa. ő pedig itt a fiam, a leendő Dr. Freeman. Egy másik orvosnál asszisztált a mai napon. Igazság szerint késtem, és beküldtem Christiant, hogy szóljon az édesanyjának. Aki mivel háton feküdt, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy igazából ki lépett be az ajtón.-magyarázkodott a főorvos.
Én magam csak bólintottam. Bárkire rábíztam volna az anyámat, aki legalább betöltötte a 30-at.
A " leendő Dr. Freeman" ellökte magát a faltól és felém indult. Az az irritáló mosoly még mindig ott virított az arcán. Szívesen leszedtem volna az arcáról, mondjuk egy jobb egyenessel. De inkább elvetettem az ötletet. Anyám szúrós tekintetétől, amit próbáltam kerülni, már így is eléggé kivert a víz.
-Szia, Christopher Freeman.-üdvözölt szélesen mosolyogva. Még mindig túl jó volt a kedve...
-Még mindig Zoe Browne.-válaszoltam gúnyosan, ámbár szélesen mosolyogva. Csak, hogy vegye a lapot.
És ennél az utolsó mondtaomnál beállt a kínos csend. Christopher és én egymást méregettük. Néhány perces néme csönd után a doki megszólalt.
-Fiam, kérlek kísérj el az irodámba! Ott maradt négány papaír amit Mrs. Browne-nak feltétlenül alá kell írnia!
Miután befejezte a mondandóját, kifordultak a szobából. Anyának se kellett több...
-Mi volt ez a viselkedés? Mit képzelsz te magadról? Így neveltünk mi téged? Ezek az orvosok mindent megtesznek, te pedig lejáratod az egész családot?-kiabálta.
-Anya! Vedd már észre magad!-ordítottam vissza.-Hát nem veszed észre? Nem csak neked irtó nehéz! Szerinted én, hogy viselem el azt a tudatot nap mint nap, hogy lehet, hogy ez az utolsó nap amit az anyámmal töltök! Te pedig elvárod, hogy úgy viselkedjünk, mintha ez csak egy szűrővizsgálat lenne. De nem fogom hagyni, hogy néhány orvosnak még nem mondható személy miatt elveszítsem az anyámat!
A könnyeimtől elfullava fejeztem be a mondandómat. Ezek a gondolatok azóta kavarogtak bennem mióta elmondták anyáék az igazat. Kirohantam a szobából. Az ajtóban beleütköztem a két Freemanba. Az arcukról leolvasható volt, hogy mindent hallottak, ami bent elhangzott. A könnyeim már záporoztak. Elfutottam egészen a hátsó fertőtlenítőszer-raktárig. A falnak dőlve lecsúsztam a padlóig és csak sírtam. Nem tudom meddig voltam egyedül, mikor a léptek zajára felkaptam a fejem.
Előttem Christopher alakja magasodott és a legrosszabb, hogy a szemébe ott tükröződött a sajnálat.
-Nee..-morogtam és ismét ráhajtottam a fejem a felhúzott térdeimre.
Leült mellém a padlóra. Még mindig sírtam, de nem ért hozzám és nem próbált hazugságokkal traktálni.
Mikor úgy döntötte elég volt a sírásból felnéztem rá. A tekintetünk találkozott. Habozott, majd mikor úgy gondolta, nem fogom leharapni a fejét, kezét a kezemre tette, és megszorította.
-Nem lesz semmi baj. Apám nagyon jó orvos.-suttogta, mint egy rémült kisgyereknek, hogy az ne ijedjen meg még jobban a hangja erejétől.-És én sem vagyok semmi.-tette hozzá és rám kacsintott.
Akaratlanul is előtört belőlem egy gyenge kis kacaj.
-Köszönöm.-suttogtam.
-Mégis mit?-kérdezte értetlenül.
A fejemet a falnak támasztottam és úgy néztem fel rá.
-Hát itt vagy, pedig kő bunkó voltam veled és apuddal is.-mutattam rá a nyilvánvalóra.
-Nem, én nem haragszom. Megérten. Én is így reagáltam volna a helyedben. Apám is csak egy általános reakciónak tulajdonította. Sokszor történt már a tiédhez hasonló eset, és voltak sokkal rosszabb reakciók is.
Nem szóltam semmit, csak bólogattam. Egy kis idő után Christopher felállt.
-Gyere!-szólt, a két kezét pedig felé nyújtotta, hogy segítsen felállni.-Neked is alá kell írni néhány papaírt.
-Milyeneket?-kérdeztem miközben elindultunk.
-Hát most olyan vagy, mint egy gyám. Az anyukádé. Most te felelsz érte. Ez a nyilatkozat leírja, hogy tudomásul veszed az edetleges következményeket.
-Miféle következményeket?-kérdeztem ingerülten, és megtorpantam.
-Hát tudod lehet a vizsgálat siekrtelen is. Előfordulhatnak sérülések a belek környékén, fertőzések esetleges repedések is.-magyarázta.
-Repedés?-kérdeztem és elborzadva néztem rá.
Elmosolyodott, és rájöttem, hogy csak a hangulatot próbálta oldani egy kicsit. Hát össze is jött neki.
-És ha egy skálát veszünk ahol az 1 az a soha, a 10 pedig a mindig. Hány alkalommal fordult elő, hogy valakinek megrepedt a hm...hátsója?-kérdeztem évődve.
Igen biztos illetlen arról poénkodni, hogy valakinek megreped a hátsója. Ebben az esetben ráadásul a szülő anyámról volt szó! De emellett a srác mellett könnyebb volt mosolyogni és viccelődni. Sokkal másabbak itt az emberek. Pozitív értelemben. Jó lesz itt nekem....bár elég korán levontam ezt a következtetést, még szerintem is.
-Egy.-válaszolt nevetve és maga után húzott egészen a kórteremig. Az ajtónál megtorpant és felém fordult.-Ha aláírtad a papírokat, nem ülünk be meginni valamit a büfében?
Elég váratlanul ért a dolog, hisz még egy órája sem ismerjük egymást. Ráadásul olyan bunkó voltam vele, amiért nem lesz elég alkalmam bocsánatot kérni. Látva a habozásomat gyorsan hozzátette.
-De ha nem akarod, akkor nem. Csak gondoltam, mivel úgysem lehetünk ott a beavatkozásnál.-hadarta gyorsan. Elnevettem magam, mire megakadt. makd látva a jókedvemet ő is nyugodtabban folytatta.-De csak úgy megsúgom.-bizalmasan felém hajolt.-20% kedvezményem van a büfében.
Felnevettem és ő is csatlakozott.
-Ezt nem utasíthatom vissza.-mondtam miután lecsillapodott a nevetésünk.
Szélesen vigyorogva felé hajoltam és odasúgtam.
-De csak a 20% kedvezmény miatt.
Kikerültem és bementem a szobába, Christopher is utánam jött. Anya az oldalán feküdt, és éppen akkor fecskenfezték be neki a nyugtató és altató keverékét az infúzióba.
-Itt lesznek az aláírandó papírok.-szólalt meg Dr. Freeman és elém tolt egy kisebb papírkupacot. Ránéztem anyára aki alig láthatóan bólintott. Aláfirkantottam a lapokat és anya ágya mellé léptem.
-Sajnálom!-suttogtam.-Túlreagáltam a dolgokat.
-Szeretlek kincsem!-súgta vissza. Az altató megtette a hatását, a pillái leragadtak.
A nővér kikísért és becsapta maga után az ajtót. körülbelül öt perc múlva Chris lépett ki az ajtón, és egy széles mosollyal az arcán intett, hogy kövessem.

2. Fejezet - Minden kezdet nehéz

-Miiii??!!-gyorsan becsaptam a könyvemet és a hátsó ülésre dobtam.
-Mi az?-kérdezte apa meglepődötten.
-Az a könyv....-füstölögtem.-Gyűlölök minden Rebecca nevezetű nőt!
-Túlságosan magukkal ragadnak a könyvek.-jelentette ki apa, és minden figyelmét az előttünk tötyögő VW bogárra összpontosította.
-Siess már!-kiabálta.-Ez az autópálya!-beszéd közben végig hadonászott.
Kuncogva figyeltem, ahogy apa próbálja megelőzni a kocsit, de mivel nem tudta, visszasorolt mögé.
-Mibe, hogy egy kalapos tata vezeti, mellette pedig a felesége ül, akinek a kezében egy szőrös patkány van?-morogta apa. Az ő nyelvén a szőrős patkány valami kisebb méretű kutyát jelent.
-Hmmm...rendben van! Bár szerintem a kutya a hátsó ülésen lesz. De mi lesz a tét?-ez egy igen fontos kérdés volt. Apával már-már szokássá váltak a fogadásaink.
-Aki veszít az főzi a vacsit.-jelentette ki mosolyogva.
Felnevettem.
-Apa, neked annyiból áll a vacsorafőzés, hogy rendelsz egy pizzát!-szóltam nevetve.
-Igen, de L.A.-ben egyetlen jó pizzázót sem ismerek.-válaszolt szintén nevetve. Indexelt, és elkezdte megelőzni az autót. Az ablakhoz tapadva figyeltem a másik kocsi utasait. Az öreg bácsi és a néni tényleg stimmelt, még a kutya is. Azonban apának volt igaza, az a kis dög tényleg a nő ölében kuksolt.
Apa sikeresen megelőzte az autót és mikor ismét egyenesben volt, üdvrivalgásban tört ki.
-Én győztem..én győőztem!!-igen, az apám tud úgy örülni, minet egy hét éves kis fiú, aki megkapta élete első biciklijét.
Szemforgatva fordultam az ablak felé és csak bámultam a tájat. Durván 12 óra maradt az útból Washingtonból Los Angelesbe, ami kocsival nem éppen valami leányálom. Felmerült bennem a kérdés, miért autóval? A válasz egyszerű: anya miatt.
A szállítását nem lehetett repülővel megoldani, így maradt a szárazföldi közlekedés. Természetesen anya orvosokkal és különböző kütyükkel felszerelt kocsival utazott.
Nem tudom mennyi időt töltöttem szótlanul, de apa váratlan megszólalása felriasztott.
-Na jó, csináljunk valamit!
-Apa...egy kocsiban vagyunk.-mutattam rá a nyilvánvalóra..
Figyelemre se méltatta előbbi beszólásomat. Gondolatait az kötötte le, hogyan is tudná élvezetesebbé tenni az utat.
-Megvan!-kiáltott fel mosolyogva.-Barkópázzunk!
-Rendben.-egyeztem bele nagyot sóhajtva.-Te kezdesz.
Miközben gondolkodottt összeráncolta a szemöldökét és csücsörített.
-Megvan!
-Jelzőlámpa.-vágtam rá gondolkodás nélkül, és figyeltem az arcán végbemenő változást.
-Honnan tudtad?-ezzel is igazolva, hogy telibe trafáltam.
-Apa..mindig ez az első dolog amire a játék közben gondolsz.-mondtam, majd szeretet teljesen meglapogattam a vállát.
-Oké, te jössz.-morogta.
Nevetve gondolkodtam. Miután úgy döntöttem megvan a megfelelő dolog, megszólaltam.
-Megvan!
-Élőlény?-kérdezte.
-Nem.
-Tárgy?
-Igen.
Rengeteg kérdés és nevetés után apa rájött, hogy a buszmegállóra gondoltam.
-És az neked van az autópályán?-kérdezte hitetlenkedve.
-Csak elterelés volt. Te jössz!-szóltam rá mosolyogva.
Láttam a szemében  a huncut csillogást, így sokkal fiatalabbnak tűnt. Így már értettem, anya miért is szerethetett belé anno húsz évvel ezelőtt. A játékra visszatérve...jól megszívatott az öreg.
-Oké, feladom.-jelentettem ki fáradtan.
-NASA.-mondta egyszerűen.
-Micsoda? Te komolyan a NASA-ra gondoltál?-hát igen, ehhez a játékhoz fantázia kell.
Még néhány óra kocsikázás után megérkeztünk az új házhoz. Nem volt túl impozáns, de nem is hasonlított egy roskatag viskóhoz sem. A dobozokat bepakoltuk a házba. Míg én gyorsan készítettem néhány melegszendvicset, addig apa az én holmijaimat felvitte az új szobámba. Megkajáltunk és felmentünk az emeletre, ahol a hálószobák voltak.
Most nem mentünk be anyához a kórházba. Neki is ki kellett pihennie az út fáradalmait, és a vizsgálatai majd csak holnap kezdődnek.
-Jó éjt, kincsem!-ölelt át apa, és homlokon puszilt.
.Neked is.-mondtam, és még jobban befurakodtam a karjai közé.
-Leírtam a kórház címét, ott van a konyhában.-mondta.-Nem tudok veled menni.Holnap már kezdek az építkezésen. Ugye nem lesz gond és odatalálsz?
-Persze, no problem!-mondtam lazán. Pedig igenis volt problem! Fingom nem volt még arról sem, hogy jutok el egy boltba. Sőt, ilyen fáradtan csodálnám, ha megtalálnám a konyhát.
-Sok sikert az új munkahelyeden.-mondtam, és kibontakoztam apa öleléséből.
-Kösz. Puszild meg helyettem anyát, rendben?-kérdezte. Félig már bent volt a szobájában.
-Rendben, szia-szóltam és én is elindultam a folyosó végén lévő szobám felé.
A szobaajtóm csukódásával pedig lezártnak tekintettem a mai napot.

XXX

Eléggé rosszul aludtam. A környezet is szokatlan volt, mindamellett a gondolataim sem engedtek nyugovóra térni. Gondolkodtam saját magamon és a hat hónappal ezelőtti életemen. 

Megváltoztam. Ezalatt gondolok a külső és a belső tulajdonságaimra egyaránt.

Imádtam minden olyan ruhát amivel kifejezhettem a nőiességemet. Nem számított, hogy az a bizonyos ruhadarab feltűnő, szűk és kényelmetlen volt. Nőcis volt? Gyorsan kapjuk fel. Mindig ki voltam sminkelve, a hajam tökéletesen állt és előszeretettel hordtam az iskola emblémájával díszített ruhákat. Nyitott voltam az emberek felé...de szörnyen befolyásolható is.

A mostani...a mostani én az teljesen más. A ruhatáramból száműztem a szexis, kihívó ruhákat. Azt veszem fel amihez kedvem van és amiben jól érzem magam. A belső tulajdonságaim...jók. Szerintem még most is kedves vagyok, akik velem is azok. A "barátnőimmel" való incidens után, megtanultam egy életre, hogy nem szabad olyan könnyen osztogatni a szeretetet. Nehezen barátkozó és visszahúzódó embernek mondom magam, de mindemellett telejsen meg tudok nyílni azoknak az embereknek akikben teljesn mértékben megbízom, és azokban akikben azt hiszem, hogy megbízhatok. Már nem vagyok olyan könnyen befolyásolható, megvan a saját véleményem, amit hangoztatok is. Végül is mi bajom lehet belőle? AKinek nem tetszik? Megcsókolhatja ezt a formás seggem! Yeah tesó, húsi golyó.... De, egy dololgban nem változtam..a szoknyákhoz való hozzáállásom. Gyűlölöm őket. Kész. Ennyi. Pont.

Lezuhanyoztam, felöltöztem , és elindultam a kórházba. Egy órámba telt mire odaértem. Anyát a vizsgálóasztalon találtam.
-Anya?-kérdeztem suttogva. Azt hittem, már telenyomták nyugtatóval.
-Szia kincsem.-hangzott a vidám válasz és felém fordult.
Megöleltük egymást, és már záporoztak is a kérdések.
-Hogy utaztatok? Jól vagy? Apád jól van? Milyen a ház? Mit ettél?
-Anya..-csitítottam.-Jól utaztunk, jól vagyok, apa is jól van. A ház szép és mielőtt megkérded a szobám is tökéletes, de eléggé sivár. De majd teszek ellene. És a tegnapi szendvicset ettem.-magyaráztam.
A gyors beszámoló hallatán gondolkodóba esett. Mielőtt ideje lett volna megszólalni, közbevágtam.
-És veled mi a helyzet? Jól vagy?-az utolsó kérdésemet csaj suttogva tettem fel neki. Nem szereti ha az állapotáról kérdezzük vagy beszélünk.
-Ne aggódj kicsim, jól vagyok.-mondta és nyugtatóan elkezdte simogatni a kézfejem..
-És, miért itt vagy?-mutattam körbe a műszerekkel felszerelt szobán.
-Dr. Freeman mindjárt itt lesz. Végbéltükrözésem lesz. Megnézik, hogy a rák nem áttétes-e.-mondta anya erőltetetten mosolyogva.
-Aha..-mondta és felálltam. Csendben körbesétáltam a szobában, miközben magamon éreztem anya pillantását. Megálltam egy műszernél ami felkeltette a kíváncsiságomat. Egy nagy hosszú cső volt a végén egy kamerával. A kis piros lámpa felkapcsolt és láttam magam a géphez kapcsolt monitoron.
-Nézd, benne vagyok a Tv-ben!-szóltam csak azért, hogy oldjam az eléggé feszült hangulatot.
-Zoe..., azt fogják használni a tükrözéshez.-ezzel a mondatával anya lelohasztotta a kedvemet.
Fintorogva visszatettem a műszert a helyére. Mintegy végszóra kinyílt az ajtó. A hang irányába fordultam, és a meglepődöttségtől mozdulni sem tudtam.

Bevezető.

Éreztétek már úgy, hogy belülről szétfeszít benneteket valami különös, negatív érzés?
És most nem a puffadásra gondoltam.
Hanem arra az érzésre, amit úgy neveznek: csalódás.
Hogy miben csalódhat egy 17 éves lány?Abban, hogy nem volt a legújabb magassarkú a mértében? Nem...vagyis én nem ebben csalódtam, hanem az életben, a sorsban, a barátaimban és lépten-nyomon magamban is. És a csalódottság előbb-utóbb odavezet, hogy a remény is kihal az emberből. 
Én nem tartok ott...még.
Pedig alapjában véve egy életvidám ember vagyok....és leszek mindig is. Csupán néhány negatív dolgot kell átélnem, és jó lesz az életem...vagyis a Karma ezt tanítja, és mindenféle tanításra szükségem van ahhoz, hogy túléljem a mindennapokat. Addig is az új mottóm, amit mintha csak nekem találtak volna ki:
A reményhal megdöglött, az új kedvencem a szarokrája!
Ez voltam én Zoe Browne, egy furcsa személyiségű lány.
Ha kíváncsi vagy engedd, hogy magával ragadjon a történetem!